ALMA Consulting

Nagyon sokan, sokféle formában írtak az elmúlt napokban a kollektív térben (országvezetésben) történt változásokról és azok, személyesen őket is érintő érzelmi megéléseiről. Bevallom, engem is nagyon megmozgatott sok rétegemben, de nem a politikai részről írnék, mert ahhoz nem értek és sokáig nem is érdekelt. (Talán a tudattalan ellenállásaim okai most kezdenek lassan megmutatkozni abban a felhasadásban, ami csak az érzelmi áttörések tudnak elindítani.)

Én a rendszerek elkerülhetetlen változásaival kapcsolatos gondolataimat szeretném itt megosztani, ami kicsiben és most felnagyítva is megjelent ebben a "kegyelmi időszakban".

A család, mint mikrokozmosz az első rendszer, amibe megérkezünk. Ez nemcsak anyánk, apánk, testvérek, hanem tágítva a kört, sok családtag halmaza, ahol különféle működések, minőségek vannak jelen. Ebben a rendszerben eltöltünk szorosabban 18-20 évet (van aki kevesebbet, van aki többet) persze közben találkozunk más rendszerekkel, mint óvoda, iskola, stb. A túlélésünk egyik eszköze az alkalmazkodás, a besimulás, mely minnél diszfunkcionálisabban működik egy család, a kapcsolatok, annál erősebb.

Megjelenhet a tehetetlenség, a félelem, a harag, ha egy olyan rendszerben növünk fel, ahol az elfogadás, az értő figyelem, a szükségleteink számunkra megfelelő mennyiségű, minőségű kielégítése kevéssé van jelen, vagy épp túlzóan, ami mindkét esetben bántó. Sokan ilyen rendszerben szocializálódunk a felnőttkorig.

Aztán felnőttként az ismerőst keresve, tudattalanul belekerülhetünk hasonlóan rosszul működő mikrorendszerekbe, munkahelyre, baráti vagy párkapcsolatba és önmagunkkal való kapcsolatban is, és újra meg újra lejátszuk a megszokott lemezt újfent ezen a, fájdalmas, de ismert úton végigmenetelve.
Itt már nem vagyunk gyerekek, mégis gyerekként lehetünk jelen és egyetlen eszközünk a változásban, változtatásban az önismeret, az önmagunkért való felelősségvállalás tanulása.

Mindenki felismeri idővel, szeretetteli tükrökben, hogy milyen területen éli hétköznapjait olyan mikrorendszerben, ahol neki nem jó. Ahol feszül az idegrendszere, ahol stresszben van, ahol nem tisztelik őt, a határait, ahol elfojtja az autentikus, önazonos részeit, ahol megalázkodik vagy kompenzál és fölénybe helyezkedik, hiszen minden ilyen alkalmazkodás fá-rasz-tó!
Aki tehetetlenséget tanult, látott gyerekkorában, az elképesztő nehezen ismeri fel, hogy mi van, a test az utolsó figyelmeztető jel általában, ami már visít, hogy baj van.

Ahogy a közéletben, úgy a saját mikrokozmoszunkban is, még a legnehezebb élethelyzetben is vannak olyan erőforrásaink, rejtett életerő-tartalékaink, amelyeket mozgosítani tudunk, de ezt sosem egyedül. Ehhez kell a kapcsolat, melyet egyrészt magunkkal bontunk-építünk, másrészt olyan emberi kapcsolatok, ahol tanulhatunk megküzdést, ahol inspirációt, belénk vetett hitet, együttlevést tapasztalunk.

Ezek nélkül sajnos csak egy nagyon szűk mesgyén tudunk mozdulni, ha egyáltalán tudunk.

Arra bíztatlak benneteket, hogy a jelenleg kint zajló eseményeket figyeljétek meg a mikrorendszereitekben is.

Hol van elnyomás, megfélemlítés, félelem, közöny, szenvedés vagy ragaszkodás? Hol vannak vágyak, tervek? Hol van élet és hol van ahol nincs tovább?

Ölelés Mindenkinek!
Anita❤️

Ha most szombaton 04.18. gyakorolnád velem a tudatos jelenlétet az idegrendszered, stressz szinted és az életed minőségi javulásáért, várlak szeretettel;

🫴Tudatos jelenlét a nehézségekben és örömökben

📸: A pólómon lévő idézet, zárszóként Fodor Ákostól így hangzik; "Legyen erőd lent hagyni, amit nincs erőd felemelni."

Egy mélyebb rátekintés a választásainkra, döntéseinkre...

Te hogyan döntesz?
Pszichológiai nézőpontból a választásokról, az egyén és a társadalom érettségéről

A terápiás folyamatokban visszatérően előkerül a szabadság kérdése. Hol vannak a határaink, és hogyan tudjuk ezeket megtartani? Megélhető-e a közelség úgy, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat? És mi segít abban, hogy feszültséggel teli helyzetekben is tisztán tudjunk gondolkodni? Bár ezek a kérdések különbözőnek tűnnek, ugyanahhoz az elméleti kerethez - Murray Bowen differenciáltság-fogalmához - vezetnek vissza. Bowen szerint mindannyian elhelyezhetők vagyunk egy nullától százig terjedő skálán annak mentén, mennyire tudunk önmagunkként jelen lenni kapcsolatainkban. Ez nem egy egyszerű személyiségvonás, hanem annak a lenyomata, ahogyan a korai kapcsolataink és a családi rendszerünk működése beépült az életünkbe.

A kevésbé differenciált ember pszichés határai bizonytalanok, ezért könnyen átveszi a környezete aktuális érzelmi állapotát. Döntései nem belső meggyőződésből, vagy higgadt mérlegelés után születnek, inkább a körülötte lévők nyomására. A visszajelzések különösen erősen hatnak rá: ha elfogadják megkönnyebbül, ha elutasítják, összeomlik. Mivel a feszültségeit nem képes éretten feldolgozni, azok előbb-utóbb valamilyen formában felszínre törne, így gyakran szenved testi tünetektől, szorongásos zavarokban, depresszióban vagy visszatérő kapcsolati nehézségekkel küzd.

Ezzel szemben a magasabban differenciált ember nagyobb belső stabilitással rendelkezik. Kapcsolataiban egyszerre képes az intimitásra és autonómiája megőrzésére: tud közel lenni, anélkül, hogy feloldódna a másikban, és függő helyzetbe kerülne tőle, illetve távolságot tartani anélkül, hogy megszakítaná a kapcsolatot. Érzelmeit feszült helyzetben is képes elválasztani a gondolkodásától, higgadtan mérlegelni, és autonóm döntéseket hozni.

Bowen elmélete nem csak az egyéni dinamikákat segít megérteni, de a családok, közösségek, sőt társadalmak működésére is magyarázatul szolgálhat. Ahogy az egyes személyek, úgy a társadalmak is eltérő differenciáltsági fokkal rendelkezhetnek.

Egy alacsony differenciáltságú társadalomban az érzelmi feszültség könnyen kollektív szintre emelkedik, majd ez a feszültség kezdi el szervezni a közösség működését. Egyre inkább háttérbe szorulnak az átgondolt álláspontok, helyüket pedig nyers érzelmi reakciók veszik át. A gondolkodás leegyszerűsödése miatt még az összetett kérdésekre is gyors, fekete-fehér válaszok születnek. Meghatározóvá válik a „mi” és „ők” logika, melynek következtében a különbségek nem eltérő nézőpontnak, hanem fenyegetésnek tűnnek. A másik fél nem csupán mást gondol egy adott dologról, hanem ellenség. Egyre határozottabban elvárják a lojalitást, ami végül a közösséghez tartozás legfontosabb feltételévé válik. Aki nem áll be a sorba, az kritika, kirekesztés, és megszégyenítés áldozatává válik. A fenyegető következmények hatására sokan inkább alkalmazkodnak, mintsem hogy vállalják a saját álláspontjukat. Az alacsony érettségű rendszerekben a felelősség kifelé tolódik. A problémákért a „másik oldal”, egy külső csoport vagy egy kijelölt bűnbak válik felelőssé, miközben a saját működés felülvizsgálata elmarad. Összességében egy ilyen társadalomban rendkívül törékeny a biztonság érzése, a párbeszéd nehézkes vagy egyenesen lehetetlen, és az összetett gondolkodás pedig háttérbe szorul a kollektív érzelmi reakciók mögött.

Természetesen a feszültség egy differenciált társadalomban sem tűnik el, de nem is veszi át az irányítást. Az emberek képesek együtt élni azzal, hogy különböznek egymástól, anélkül, hogy ezt automatikusan fenyegetésként értelmeznék. A gondolkodás sokszínű marad, nem szűkül le egyszerű válaszokra. Van tere az árnyaltságnak, a sokszínűségnek, az eltérő identitásoknak. Ilyen közösségekben a bizonytalanság elviselhető, így sokféle nézőpont létezhet. A lojalitásnak nem feltétele a kritikai észrevételek elhallgatása, az emberek úgy kapcsolódnak a közösségükhöz, hogy közben reflektálnak annak működésére is és ha szükséges változtatásokat vezetnek be. A véleménykülönbség nem vezet sem kirekesztéshez, sem megszégyenítéshez. Összességében egy differenciált társadalomban egyszerre lehet jelen az egyéni autonómia és a közösségi kapcsolódás.

A választási időszak különösen jól láthatóvá teszi, mennyire érett egy társadalom működése, és saját egyéni önismeretünket is gyarapíthatja. Ilyenkor nemcsak az a kérdés, hová kerül az iksz, hanem az is, maga a döntés milyen folyamat során születik meg. Saját, átgondolt álláspont alapján választunk, vagy inkább kész válaszokat ismétlünk?

James Marcia identitás-állapot elmélete szépen kiegészíti Bowen gondolatait. Marcia korai zárásnak nevezi azt az állapotot, amikor valaki úgy alakít ki meggyőződéseket, identitást vagy értékrendet, hogy közben nem járja végig a saját keresésének útját. Nem kérdez rá a szabályokra, nem vizsgálja felül a hozott hiedelmeket, nem próbál ki más nézőpontokat – egyszerűen átveszi azt, amit a családi közegben készen kapott.
Az egyén számára ez sokáig kényelmes lehet, hiszen biztonságot és kiszámíthatóságot ad, élvezheti a közösség elfogadását, a szülei elismerését, a törzs védelmét. Ennek azonban ára van. A korai záró nem jut el addig, hogy valóban találkozzon önmagával, és feltegye a kérdést: „Ha minden külső elvárástól függetlenül dönthetnék, vajon mit választanék? Ki lennék, ha nem alkalmazkodnék állandóan?” Sokan csak jóval később, gyakran a negyvenes éveik végén vagy az ötvenes éveikben szembesülnek ezzel. Ilyenkor merül fel először igazán: kinek az életét éltem eddig? A felismerés sokszor megrendítő. Nem ritka, hogy belső válságot indít el, amely együtt járhat identitásbeli bizonytalansággal, súlyos feszültségekkel, sőt, kapcsolatok hirtelen és radikális átrendeződésével is.

Transzgenerációs megközelítésből nézve sok mai reakciónk és döntésünk nem igazán szabad választás, hanem régebbről hozott alkalmazkodási módok folytatása. Ha valaki olyan közegben nőtt fel, ahol a vélemény kimondása kockázatos volt, ahol az önállóságot visszafogták, és szigorú, megkérdőjelezhetetlen szabályok működtek, akkor az igazodás jelentette a túlélést. Ezek a minták azonban nem tűnnek el maguktól, hanem gyakran akkor is tovább hatnak, amikor az a világ, amelyben kialakultak, már rég megváltozott vagy megszűnt.

Vasárnap választunk. Álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk rá a döntésünkre! Tegyük fel magunknak a kérdést: valójában ki dönt majd, amikor behúzzuk az ikszet. Saját, átgondolt álláspontunk szerint választunk vagy családi, közösségi nyomásra? Felnőtt, autonóm emberként hozunk döntést vagy az alkalmazkodás vágya irányít? Tényleg elemeztük, kritikusan és összefüggéseiben is megvizsgáltuk az alternatívákat vagy mérlegelés nélkül köteleződtünk el?

De a legfontosabb kérdés: döntésünk félelemből vagy szabad akaratból születik?

— Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

"A függőség kialakulása egy folyamat, melyben belső és külső tényezők együttes hatására az eleinte ártalmatlannak látszó tevékenység egyre inkább átveszi az uralmat az egyén fölött." Békési Tímea-Kassai Szilvia

Múlt hétvégén 2 napos, intenzív, személyes jelenlétű továbbképzésen vettem részt a Napfogyatkozás Egyesület szervezésében, Budapesten.

A segítő szakemberek részére tervezett képzésen két, még a terápiás praxisokban is tabunak számító témáról; a függőségek és a veszteségek, gyász rendszemléletű megközelítéséről tanulhattunk, felhorzsolva és akár megmutatva személyes érintettségeinket.

A gyásszal, veszteségekkel minden nap találkozom klienseim történetein keresztül, melyért ma már végtelenül hálás vagyok, hiszen ez nagyban segített nekem is abban, hogy formáljam, közel engedjem magamhoz életünk, kapcsolataink végességét.

Fontos tudatosítani, hogy a gyász a veszteségre adott normális, egyéni reakció és általában nem igényel segítői beavatkozás. Amivel többnyire a fejlesztői folyamatok során találkozom és klienseim is, azok a nehezített, komplex gyászok, melyek akár évtizedekig kapszulába zárva, eltemetve lapulnak a mélyben és akadályozzák az élet és a szeretet áramlását tudattalanul.

Összetett a veszteségek feldolgozása abban az esetben is, ha valaki diszfunkcionálisan működő, vagy szenvedélybeteg családban nő fel, ahol egyik vagy mindkét szülő szerhasználati zavarban szenved.
Itt a szülő elvesztésekor 3 terület gyásza jelenik meg;
🫴az elveszett gyerekkor (amit nem kaptunk meg),
🫴a "fantáziaszülő",
🫴a szülő elvesztésének gyásza.

A függőségek jelenléte családrendszer szintű, sosem csak az egyén elakadása és ezekben a rendszerekben jellemző az érzelmek kimutatásának nehézsége, a veszteségek feldolgozatlansága is, illetve a szülőről való leválás nehézsége.
Aki szenvedélybeteg családban nőtt fel és nem lesz maga is szerhasználó, attól még jelen lehetnek olyan működései, amelyekkel belecsúszik függő helyzetekbe, főleg akkor, ha stresszhelyzetbe kerül vagy attól menekülni szeretne.

A támogatott, biztonságos térben elindulhat egy egészséges, de hosszú és rétegenként megdolgozandó gyászfolyamat, ahol érik és fejlődik a személyiségünk.

🙏Nagy hálával gondolok vissza csoporttársaimra és két megtartó, szeretettel és figyelemmel teli jelenlétet adó oktatónkra; Dr. Mucsi Georginára és Békési Tímeára, mindkét téma szakértőire.
Békési Tímea szakmai oldal

Köszönöm, hogy kinyílhatott számomra egy új ajtó, ahol tovább gyógyulhatok én is, kísérhetem klienseimet a magam megdolgozottsága szintjén ebben a két nehéz témában.

Szeretettel ajánlom az érintetteknek a hozzászólásokba belinkelt könyveket!

Anita❤️