Markovics Botond - Brandon Hackett

Egyáltalán nem szoktam moly.hu olvasói értékeléseket megosztani, mert hát minek, de most mégis teszek egy kivételt. Ugyanis nem sűrűn fordul elő, hogy olvasmányélmény helyett egy mini-esszé születik, ami a FELFALT KOZMOSZ fő témáit, jelentésrétegeit járja körbe professzionális alapossággal.
(by Ferenc Kanyó)

"Van egy érdekes dinamikája a könyvnek, amit egyfajta pillangóhatásként írnék le: miközben egy kozmikus méretű esemény történik, alapvetően egy kisebb családi drámából indulunk ki. Ennek a családnak a belső dinamikája cselekvések olyan láncolatát indítja el, amely később a családtagok belső viszonyának már-már kozmikus tétet ad. A kicsinytől a gigantikusig tartó ív egyébként is jellemző Markovics Botond más regényeire is, mondhatni olyan „szerzői ujjlenyomat”, amiből egy-egy műve azonnal felismerhetővé válik.

A történet tehát egy diszfunkcionális család történetével kezdődik, amelyet megnyomorított a diktatórikus társadalmi berendezkedés. A hiányzó édesanyát helyét nem is sikerül betölteni, az apa leginkább valamiféle érzelmi távolságtartással kezeli a gyermekeit, míg a legidősebb lány, Emily egyszerre válik a testvérei szemében anyapótlékká és egyszerre próbálja meg azt a karrierpályát betölteni, amit az édesanyjától elvettek. A Tanzeren élő család hétköznapi problémái közé azonban felsorakozik az a kozmikus katasztrófa, amely először amolyan távoli fenyegetésként, utóbb azonban egyre húsbavágóbban jelentkezik az egész emberiség számára. Az események viharsebesen sodorják szét a családot, amelynek eleinte felerősödnek a diszfunkcionális jegyei, utóbb azonban Emily, Diali és Kaito mégiscsak egymásban találnak egyfajta elnyűhetetlen támaszra.

A kozmikus fenyegetés és a családi dráma közé közben beékelődik egy harmadik szint is, ez pedig az emberiség társadalomszervezési kísérletei. A könyv idősíkjában a manapság fenyegetőnek tűnő problémákat, mint például a klímaváltozást, az emberiség legyűrte, ám a rá adott válaszok ellentmondásokkal terheltek. Az egyik válasz a zöld kapitalizmus, ami azonban oda vezetett, hogy mind az anyagi javak, mind pedig a politikai hatalom egyetlen család kezében, a Bekins-famíliáéban összpontosul. A felfoghatatlan gazdagság megszüli magában azt a fajta társadalmi szétcsúszást, ami leginkább az életkorban érhető tetten, a család tagjai ugyanis a történet idején már szinte halhatatlanok, míg a társadalom többi tagja ugyan hosszabb életet élvezhet, mint elődei, de valójában az életkorhoz és az egészséghez való hozzáférés az egyenlőtlenség egyik dimenziójává válik. Ezt a rendszert a gazdasági erőn túl a megfigyelés és egyéb titkosszolgálati eszközök széles tárháza tartja fent. Hozzáteszem, hogy ennek a társadalmi dinamikának mintha lenne egy sajátos magyar íze: a Bekinsek megmentették a Földet egy nagyobb katasztrófától és jólétet meg alapjövedelmet adtak az emberiségnek, cserébe a leválthatatlan politikai és gazdasági hatalmat adott nekik. Ez kicsit emlékeztet a gulyáskommunizmus alkujára, pedig Markovics Botond már csak relatív keveset láthatta Kádár Jánost.

Emellett, mint az emberi társadalomról való gondolkodásnak a jelenkorban hangsúlyos eleme, megjelenik a kollektivista megoldás. Míg a Bekinsek uralma a leírások alapján az angolszász kultúra által érintett területekre terjed ki, itt az alapokat egyértelműen Kína és a kínai társadalmi hagyományok jelentik. A világnak e szegmensében a társadalmi elnyomás a mai fogalmaink szerint szintén diktatórikus jellegű, ám eszközeiben eltér a zöld kapitalista megoldástól. Itt a bölcs vezető az, aki meghatározza, hogy milyen utat kell követni. A hatalmát azonban saját klónjaira és egyéb kiszolgálóira építi, akikkel mentális kapcsolatot ápol. Miközben ő maga is egyfajta áldozatot hoz, feláldozza emberi formájának jelentős részét azért, hogy halhatatlanságot és mindentudást érjen el. Ezek egyébként az emberi történetmesélés régi motívumai, úgyhogy nem meglepő, hogy a regény erre adott válasza sem feltétlenül váltja ki belőlünk az az érzést, hogy rohanjunk gyakorlatba ültetni ezt a megoldást. További érdekesség, hogy ezen a szálon egy női diktátorral találkozunk, márpedig az elnyomó hatalmi piramis csúcsán ülő női karakterek még mindig nem tekinthetőek általánosnak a fantasztikumban. Ráadásul az eszközei egyébként meglepően jól illeszkednek egyfajta „női princípiumhoz”, ami mindenképpen érdekessé teszik ezt a történetszálat is.

Emellett megtapasztalunk egy harmadik választ is az emberiség krízisére, a teokratikus rendszert. Ebben a rendszerben egyfajta misztikus cél vezeti a közösséget. A történetben eleinte nem is tűnik jelentőségteljes válasznak, később azonban egyre erősebbé válik az a hang, amely nem a katasztrófa elhárítására tenne erőfeszítéseket, hanem az azzal való megbékélésre, annak elfogadására. Mindez ráadásul párosul egyfajta társadalomkritikával is a fennálló másik két rendszer felé. A teokratikus válasz érdekessége abban rejlik, hogy bár vannak fontos vezetői, prófétái, ám valójában a struktúra nem függ tőlük, lecserélhetőek. Ahogy a teokratikus rendszerek általában, úgy az itteni is meg kell birkózzon a hétköznapi működésből következő cselekvés és az eszme ellentmondásaival (ami a történeten belül is egy bukási spirálhoz vezet), de arra fut ki, hogy valójában az eszme és a belőle sarjadó struktúra fontosabb és erősebb, mint az azt alkotó emberek. A három megoldási kísérlet közül amúgy talán ez a legkevésbé kiforrottabb a történetben, de azért komoly hiányérzetünk itt sem támad.

Végül a történetre alapvetően az a filozófiai fejtegetés teszi fel a koronát, ami alapvetően a szabad akaratról szól. Ti. a közeledő katasztrófa egyik jellemvonása, hogy súlyos dilemma elé állítja az embereket: vagy követik az előre meghatározott cselekedeteiket, vagy rendkívül fájdalmas halált szenvednek el. De vajon a jelenkori világunkban nem így van-e, mindössze hatékonyabb az illúzió, ami a cselekvéseinket körbeveszi? Erre a kérdésre végül is a szereplők különféle válaszokat adnak, bár nagyon-nagyon elvont filozofálgatásba nem mennek bele, elvégre ez mégiscsak egy szórakoztató regény.

Ami egyébként remekül sikerült, magán hordozza a korábbi regények erényeit is. Akadnak persze diszkrét motívumcsempészések, mintha Cixin Liu trilógiája befigyelne egy párszor, de ez korántsem olyasmi, ami miatt szemrehányást lehet tenni a szerzőnek. Várom a következő írásait."

@Qedrák értékelése 5★ · Van egy érdekes dinamikája a könyvnek, amit egyfajta pillangóhatásként írnék le: miközben egy kozmikus méretű esemény történik, alapvetően egy kisebb családi drámából indulunk ki. Ennek a családnak a belső dinamikája cselekvések olyan láncolatát indítja el, amely k....

Véget ért a For All Mankind 5. évada.
A kezdetektől rajongója vagyok a sorozatnak, úgyhogy íme egy összegzés az évadról. Én így láttam. Ha Ti is végére értetek már, nektek hogy tetszett?

De előtte ne felejtsétek, hogy egyúttal elindult a spin-off sorozat, a Star City - és rögtön két epizóddal -, ami újra 1969-be ugrik vissza, és ezúttal a szovjet oldalról mutatja meg a Holdért folyó űrversenyt.

Szóval, az 5. évad.
Szerencsére az utolsó két-három részre most is összeszedte magát a sorozat, feszült, izgalmas, kielégítő befejezéssel, és egy rejtélyes előretekintéssel 2020-ra.
Viszont maga az évad számomra nagyon felemásra sikerült, így sajnos nem vagyok túl lelkes ezúttal.

Pedig rengeteg emlékezetes jelenet jut eszembe, pl. a 80 év feletti Ed Baldwin bármely felbukkanása, vagy amikor a Baldwin és a Stevens család legifjabb leszármazottai először találkoznak az utolsó epizódban, de maga Avery családilag terhelt tengerészgyalogos karaktere (Gordo és Tracy unokája, Danny lánya) is egészen izgalmas színfolt volt.

Közben azonban végig egy csomószor unatkoztam az évad alatt, és felmerült bennem a kérdés, hogy biztosan kellett két évad erre a Marson ragadt lázongásos történetszálra? Persze, kronológiailag kellett, hogy felépüljön, benépesedjen egy önálló, többezer fős marsi város, ami aztán fellázad, de a 4. és 5. évad elfért volna egy évadban is.
Ráadásul a legtöbb szereplő csak téblábolt, érdemi szerep nélkül, gondolok itt pl. Dev Ayesára, aki legtöbbször karba tett kézzel ácsorgott, de az orosz KGB/űrkutatási vezető, Irina Morozova (a Star Cityben már az elején felbukkan fiatalon!) is egy brutális flashback jelenet után sokat már nem csinál a Marson.

Valahogy nem sikerült az átmenet a régi és új szereplők között sem. A régiek lassan kiöregedtek, meghaltak, de aki nem, őket nem tudták elég érdekessé tenni (Kelly, Aleida, vagy Margot - aki végig börtönben ül.)
A fiatal generáció a végére szerintem beérett, de túl lassan, az évad nagy részében ők sem tudtak sokáig elég érdekesek lenni.

Nekem a For All Mankind az űr felfedezéséről szól, az emberi határok feszegetéséről, és ebből vajmi kevés jutott erre a két évadra. Sőt, még az űrbányászat is elsikkadt. Persze, a végére azért eljutottunk a Titán holdra, ahol történt valami egészen érdekes, és ilyesmiből sokkal több hiányzott.
Ráadásul még a korábbi évadokat keretező nagyon okos és szórakoztató alternatív történelmi kikacsintások, változások is hiányoztak.

Szóval, kicsit szomorú is vagyok, de azért a végével alapvetően elégedett vagyok: kemény döntések, feszült helyzetek közepette a legtöbb szereplő igazán erős pillanatokat élt át.
Közben pedig valahol csodálatos visszagondolni, hogy 1969-től indulva a sorozat most már öt évtizedet ölel át, mennyi esemény, mennyi legendás történelmi és kitalált személy jött-ment az évadok során, és hogy változott, merre kanyarodott a főszereplők élete az évtizedek során.

A 6. évad lesz az utolsó, ami 2020-tól indul a szokásos, évad végi sejtető jelenet alapján. Ami egyébként egy egészen izgalmas rejtély: elsőre nem is értettem, mi akar ez lenni, rá kellett keresnem, viszont ez alapján egészen érdekes, hogy miért ezt mutatták. (Kommentben lehet találgatni.)

Addig pedig itt van rögtön a Star City, rögtön az első két epizóddal, amit hétvégén meg is nézek, és vissza újra a Holdraszálláshoz szovjet oldalról.