Skybolt Radial

Szirmai Gábor, a híres afrika járó szösszenetei a Farkashegyi reptérről.
A történetek és helyszínek kitaláltak, mindennemű vélt hasonlatosság valós személyekkel pusztán a véletlen műve!!
második ének:
Egy AN-2 megvicceli a repteret
(Apropos: a mozgóképről jut eszembe a következő történet-hisz ezt is valaki felvette,megtekinthető!) Az AN-2-es gépek voltak a reptér kedvencei. Szúnyogirtásra használták őket. Amikor beindították hatalmas csillagmótorjaikat, megállt a reptéri élet. Volt aki félig lecsukott pillákkal csak a hangjukban gyönyörködött, volt, aki azonnal a kamerájához kapott, ismét mások, lecsapva szerszámaikat, kirohantak a kifutóhoz, hogy minél többet láthassanak. Tóth László volt talán a legszivélyesebb a stábból, aki bármikor, bármiben segített! Én a reptér felett laktam, s midőn emelkedtek, vagy alkonyatkor érkeztek, azonnal felhágtam a múzeumomhoz tartozó sürgönypóznára, és onnét gyönyörködtem a jelenségben. Tudtam, hogy nem sokáig tart az élvezet - ismerve a hazai légelhárító bürokráciát[ LégrepüléselháritóÜgyi Hivatal, azaz LÜH] – és sajnos ezévben (2020-ban) igazam is lett. Pedig milyen pompás repüléseket t***em e géppel- végre igazi szarvkormányt is markolva, ami egy magamfajta pancsernak a mennyországot jelenti. Ugyan ki tudja elfelejteni az érzést, hogy a levegőből FELnézek a MARGITSZIGETi víztoronyra?? Azonban még grafomán hajlamaimat is ki tudtam élni, mikor az egykori pilóták beszámoltak AFRIKAi sáskairtó repüléseikről, s azt a „FÖLDGÖMB” c. ujságba meg tudtam írni! De nem személyeskedek többet, hanem nézzük a történetet. Gyönyörű nyárvég felé hajló idő volt, az egykori szúnyogirtások utolsó időpontja. Aki élt és mozgott a kitolt gépeken dolgozott, persze én is. (kedves szólás volt akkoriban:” Mit rongálsz már megint”!) Hogy az An-2 vicces pilótája jót akart valóban, vagy pedig csak ugratást végzett, soha nem fog már kiderülni, hiszen ez 2013-ban történt. A lényeg röviden csak annyi, hogy az AN-2-es egyszercsak műrepülőket megszégyenítő manőverrel rácsapott a reptérre (ahogy ott ómagyar –azaz emberöltővel ezelőtti ujnémet nyelven a csúnya jobboldaliak kommentálták gúnyként az ujmagyar-angol nyelvvel szemben :” STURCOLT”- utalva a JU 87-re). Pokoli dübörgéssel átszáguldott a gép vagy 2 méterrel a hangár felett, és közben teljes gázzal okádta a fertelmesen undorító, büdös, fekete szúnyogirtó löttyöt. Hatalmas pánikkal menekültek a félmeztelen emberek a fedezékekbe – de már későn. Fenyegető öklök tucatjai emelkedtek a levegőbe, felkommentálva az itt le nem írható, perverz nemi tekintetben sem félretolható, alá- és felérendelő összetett mondatokba foglalt, természetellenes szaporodásra felhívó valamennyi trágárság pokolian cirkalmas kifejezését.
Hát kétségtelen, hogy több szúnyogot nem láttunk azévben, de lehet, hogy csak azért, mert a szemünket nem tudtuk eléggé kimosni.
Ahogy elkezdődött
Én hiszek bizonyos összeesküvés elméletekben, azonban, hogy ez esetben is ez történt, vagy csak a véletlenek összjátéka állt össze utólag a fejemben – nem tudom, és soha nem is fogom megtudni. Ha másért nem, mert számomra ez egy nagyon szégyenletes eset, melynek esetleges pontatlanságaiért nem vagyok hibáztatható tudati másállapotságom okán, és nem is akartam akkor túlságosan tisztázni.
Hét évvel ezelőtt Takács Károly ótvarász megkérdezett, hogy ismerem-e a Báró urat, aki repülőgányász. Nos akkor még nem ismertem, de haladéktalanul megkívántam (ismerni). Akkoriban még nagyon bántott az én repülőgép-építési kudarcom Erdélyben, azonban a vágyat ez a csúnya, majdnem politikai üggyé váló balfék eset nem szünt***e meg. Ronda ezt kimondani, de azonnal a (repülős körökben) „ hiénának” gúnyolt élősdiség vágya öntött el. Azonnal álmodozni kezdtem a lég meghódításának egy igen kényelmes változatáról. Annyira nem voltam azért pofátlan, hogy rögvest felszólítottam volna a Báró urat, hogy mindjárást hasítsuk az eget, de felajánlottam műszaki segítségemet. Így is lett a dolog, már hétvégén fejjel lefele, embertelen kínok közt valamit tákoltam a Bücker (nekem csak az) padlatán. Ha jól emlékszem, a háttámlából valami kis alkatrész landolt – ugyan hol máshol- a legkevésbé hozzáférhetetlen ponton. A tapasztalt és keresési gyakorlattal bíró ótvarász azonnal ott keres, ahol a legnagyobb kínok hasogatják kígyóember pózban a legsötétebb,legolajosabb, legcsatornaközelibb, legszúrdancsosabb, legszemkibökőbb legdöffencsesebb legáttekinthetetlenebb,legolajabb,forró vasakkal,nagyfeszültségű hálózatokkal telt bízhedt, benzinfejrecsepegő, oxigénmentes,antigravitáns, megtaláltalkatrészvisszaesős,zárt, szétszedhetetlen fogaskerékház-mágneses térben. Ugyan mi a fenének esne le egy alkatrész a sík betonra, amikor az előbb körülírt műszaki undormány az ótvarászok antik Istene számára sokkal katartikusabb. Vagy negyed órányi, végtaggörcsbe kimerevedett tapogatási matatás után vérvörös fejjel visszabuktam a cockpitba legalább egy pofányi friss levegőért, midőn valaki elsuhant mellettem, s pökhendien odavet***e, hogy adjon-e szemüveget? Már nem emlékszem, mennyi szerepem volt annak a k***a alkatrésznek a zuhanásában, tán a gépet lökték meg hirtelen-most már mindegy. Végül az alkatrészt megtaláltam. Eltelt fél óra, összeszereltem a műszerfalat, szóltam a Báró úrnak, majd kimentem humán önerőforrásomat rekultiválni a hangár elé. Ott egy kisebb csődületet leltem, hát persze, hogy odamentem, hátha valamit tanulok. („hogy ne hülyén haljak meg”-akkori szólás) A csődület közepén az az alak volt (akkor még nem ismertem senkit), aki megjegyzést tett rám. A kezében egy baszom nagy porlasztót szorongatott, amit leeresztett maga mellé. Ám ahogy leereszt***e valami fényes „miabaszom”villant a földön. Senki nem vetett rá pillantást. Én – végtelen aljas módon- mintegy véletlenül ráléptem, majd a tömeg oszlásával gyorsan zsebembe csúsztattam. A gyomromból felfelé, mintha államigazgatási dolgozó lennék, aki felfedezi az élete értelmének megoldását jelentő ürlaphiányt az ügyfélnél, majd „Jöjjön vissza holnap!” felkiáltással visszatolja kis üvegablacskáját zárt helyzetbe, szóval ezzel a nemes érzettel végigjárta tagjaimat az a kellemes melegség, amit csak az „ügyintéző-2” – nek adott elégtételül a sors sivár életéért. Visszaballagtam tákolni a Báró úr gépét, de negyed óra múlva odapillantottam a hangár elé. Zavarodott alakokat láttam, akik egymásra meredve, széles taglejtésekkel vágtak egymás szavába, s mutogattak a porlasztóra, meg kérdőn tekint***ek a velem élcelődő alakra. Nagyon elégedett voltam mikor megtapogattam a kis dudort az ingem zsebénél. Ujabb negyed óra elteltével változott a kép: volt aki guggolva, mások térdelve fürkészték a füvet. Reméltem, hogy nem vették észre,mikor finoman elmosolyodtam. Ujra matattam valamit, amikor fura hangra lettem figyelmes. Az előbbi csapat az immár fehér kockákra osztott földön elkezdte nyírni a füvet egy „baby liss” márkájú hajvágó géppel. Ekkor már nem bírtam magam türtőztetni! Gonoszul odavet***em: „fiúk, földosztásra készültök??” A gyülölettől összehúzott tekintetekkel mit se törödve, blazírtan megkérdeztem: „Vajon mi történt-nem segíthetek?” Senki nem felelt ugyan, de én mégis odamantem közéjük-ujjaim közt szorongatva a dűznit. Mert ugyan mi más hullhatott volna a földre, amit csak baromi munkával lehetett volna pótolni, meg utána napokig állitgatni a benzinszintet? Hirtelen mozdulattal ál-lehajoltam, majd immár tenyerembe véve a gyalázatos alkatrészt megkérdeztem a velem még egy órája gúnyolódó alakot: „ Ugyan én szemüveges vagyok, de ezt láttam az egyik fűfa tövében, nem ezt keresitek??” Értetlenséggel vegyes gyűlölettel pillantottak rám, miközben átadtam az áhított dűznit. Ujra visszaballagtam gányolni, közben Báró úr is feltűnt pár kanna frissen fassolt hangulatjavító benyával (ahogy Svejk nevezte a kedvezményes úton szerzett anyagi javakat, mielőtt megbukott).
Pár nappal később ugyanúgy tákoltam a Báró úr gépén, amikor megjelent Dósa. (remélem jól írtam a nevét!) Én, a kopasz, persze nagy tisztelője voltam, s ezért mindig pár üdvözlő szóval próbáltam ismeretségét megszerezni. Ez sikerült, mert – mintegy mellékesen – visszaszólt: „nem jössz el egy iskolakörre?” Nagyot dobbant a szivem, s már dobtam is el a szerszámot. Pedig jobban t***em volna, ha kicsit elgondolkozok, mert a hevedereket nagyon nagy műgonddal ellenőrizte. De akkor ez nem tűnt fel, fejemre illeszt***em a fejhallgatót, s már melegítettük is a mótort. Addigelé én még nem is láttam a Báró úr gépét repülni, s nagyon erősen gyanítom, ha nem is állítom, hogy én voltam az első utas! Dósa úrról éppen nem lehet elmondani, hogy pipogya, félős alak volt! Már ahogy beadta a gázt, az sem volt mindennapos, hiszen nem óvatosan, lassan t***e ezt, hanem belökte a kart. Állított a légcsavarszögön, a dübörgés aztán elnyomott minden más hangot, s a vörös kétfedelű eszeveszetten a légbe emelkedett nagyon rövid nekilendülés után. Függőlegesen fúrta magát a levegőbe. Az ezután következőket – igazán nagy szégyen – de nem tudom pontosan leírni, csak arra emlékszem, hogy minden süvített, remegett körülöttem, az ég egyszer a talpam alatt volt, egyszer oldalt, majd össze-vissza ugrált. Kékülő körmeimmel hidegkovácsoltam a hozzám legközelebbi lemezszerkezetet, amibe bele tudtam kapaszkodni, szédülő öntudatom egyetlen tevékenysége csak arra koncentrált, nehogy egy looping holtpontján távolítsam el emésztőrendszeremből a reggelit, mert akkor visszaesik (mármint lentről felfelé)… és ez ment vagy tíz percig. Mi tagadás, olyan másállapotba kerültem, mint egy kezdő narkós a túladagolt szertől! Életem egyetlen vágya volt, hogy úgy legyen talaj legyen a lábam alatt, hogy senki ne lásson. Amikor a rémálom véget ért, Dósa könnyedén kipattant a gépből-velem szemben, aki elhomályosult tekint***el próbáltam tekintélyem maradványait menteni. Ez azonban súlyos nehézségekbe ütközött főként az aberrált gravitáció meghatározhatatlan iránya miatt, de nem akarom elhallgatni a táplálékrendszer felől érkező súlyos érzeteket sem, melyet kérődzési vágyként (okádás) éltem meg. Tudtam azonban, hogy ha „könnyítek”magamon, ezzel olyan nevetség tárgyává válok a későbbiekben hogy röhögés nélkül nem állnak szóba velem. Bágyadt értelmem utolsó morzsáival megfogalmaztam egy mondatot, hogy valamit megnézek a műszerfalon, s láthatatlanná próbálván tenni magamat a szerelvényfal alá préseltem fejemet. Áltevékenységem bizonyítására néha koppintásokat hallattam. Vélhetően nem voltam sikeres, mert a már többször említett gonosz alak lépett fölém, majd sátáni módon megkérdezte: „csak nem találtál valamit??”

Möre átpörgeti a mótort
Möre igazán joviális, kedves modellezőként szokta zümmögtetni repülőit. Aki odament hozzá, annak mindig készségesen bemutatta manuális remekeit. Egy súlyos problémával küzdött azonban: mérete jelentősen felülmúlta az átlagot. Pedig tekintélyre igazán nem volt szüksége, hiszen amit kellett a repülésről tudni, azzal ő rendelkezett. Ennek a testi többletnek azonban volt egy hatalmas előnye a köz számára; a Báró úr gépe esetében: senki más nem volt képes arra a mutatványra, amire ő. Nevezetesen a csillagmótor egy speciális átpörgetésére. Ez az indítás, meg hosszabb állás utáni műveletnek az a lényege, hogy a lecsüngő hengerekből az olaj eltávozzon. Ezért lehetőleg nem bénán, hanem egészen határozottan a marha nagy köbtartamú mótort többször körbe kellett pörgetni kézi erővel. Ha valaki ezt nem csinálta, hanem felelőtlenül indított, akkor a hengerfejet vagy dugattyút összetörhette. Ezért minden repülés előtt Möre megjelent, és hatalmas karjaival úgy elkezdte pörgetni a légcsavart, hogy az folyamatosan forgott- szemben más lihegő szerencsétlenkedéseivel, midőn csak újabb fogásokkal tett meg egy-egy fél-fordulatot. Persze voltak ennek a hatalmas testméretnek más előnyei is: berepüléskor a homokzsákhegyeket Möre egyszemélyben pótolta. Igaz a hátrányokról is beszélnünk kell: egyszer Möre végre elszánta magát. hogy bepréseli hatalmas tagjait a Báró úr gépébe. Nem sikerült! a gép nem bírta az igénybevételt, s töréssel végződött a kisérlet.

Az indítás
A nagy indítások mindenkinek a legszebb emlékeket jelentik az életben. Ahány mótorkerékpárt, autót romjaiból összetákoltam, az egész vergődés alatt az a gondolat hajtott, milyen csodálatos lesz az első pöffenet, az önindító első fordulatai után magára találó mótor felpörgése. Sohasem fogom elfelejteni, azt az eget elsötétítő,ál-zöldeket strokkal fenyegető ébenfeketén gyönyörű füstpamacsot, mely Mexicoban tört az ég felé, midőn A 2 db szinkronba kapcsolt dieselnek mind a 12 tengelye nekifeszült az ágytoknak, és mozgásba lendült a vasércszállító szerelvény a lefizetett személyzet pofavágásai közepette, ahogy szorgos munkálkodásom nyomán az Ampere mérő perces teljesítménymutatója egy hangyányit belevert a vörös mezőbe. Mekkora élményt jelentett Colombóban, ahogy sok napi vergődésem után végre sikerült egy első világháború előtti (magyarok által is gyártott) gőzmótorkocsi De Dion Bouton csőkazánjából annyi gőzt kipréselnem, hogy végre a Galton sippal jelt tudjak adni- 100 méter megtételére. Ahogy egy mocsár peremén moszkítócsípésektől és naprohamoktól vörös külhámommal Cotonouban elkezdett köhögni a Csepel műhelykocsi, hogy kavarjak vele Dahomeytől Togoig. Jól emlékszem hanglemezvágó-gépektől rádióadók indítására is – csakhogy elektropéldákat is mondjak. De még az egészen közönséges dolgok is emelkedett időket jelent***ek: amikor még bringával vergődtem AFRIKAi, ÁZSIAI utjaimon, s megt***em az első próbakört Wanderer bringámon,érezvén, ahogy a botváltó rudazatán átfutott a finom remegés, amint a húzóékes, olajos váltót hegymenetbe kapcsoltam. Hát akkor hogyne jelentene magaséletet a Báró úr csillagmótorjának indítása!! Úgyhogy nem is fárasztom ujabb példákkal az olvasót(pedig lenne néhányszáz: harckocsi indítási, Zündapp gerjesztési,mótorcsolnak-csavarpörgetési, stabilmótor-bekurblizási búvárkészülék-compressoros stb. példám!)- hanem nézzük mit cepelt úgy 2013 táján a kezében – majd megszakadva – Ermi! Nos válaszolok: sürített levegős palaczkot! Mert a számomra katartikus csúcsot jelentő robbanómótorok mind azzal startoltak az emlékezet örökkévalóságába (azaz alig egy emberöltőnyi időbe), hogy sürített levegővel indultak (és egyre inkább múlt időben). Ezzel nem akarom azt mondani, hogy nagy élvezet felpumpillálni (nem egy közönséges teherautókereket 5 at-ra, azonban) 50 at-t-de mégis… Szóval Ermi akárhonnét is nézzük, az ótvarok általam nagyrabecsült szakértője – hiszen már a tüzoltókészüléket is a gyepre t***e. Amíg a gépbe épített gömb alakú tartány töltődik, addig engedtessék meg nekem egy adoma, mely a metrón esett meg.
Az AK 50-es compressor – mely jó esetben eme tartányt töltötte végnyomásra, a Pasaréti úti műhelyemben fungált a búvárpalaczkjaimhoz. (no ezért senki ne irigyeljen, hiszen „UKRAJNA”-azaz ellopása előtti, eredeti német nevén „DRÄGER”a búvár körökben az öngyilkosság legkézenfekvőbb eszköze, de a feltöltőberendezés sem lehet irígység tárgya, mert a privatizált ótvaros „VOSZTOK” porszívó töltötte fel a „Csepel” egyhengeres compressorom, s csak az nyomta tovább az AK-50-et – egy rögtönzött „HARKOV” ál-mélyhűtő közbeiktatásával [vajh miért tilos e művelet, ha egyszersem detonált a hűtött és sózott, kíváló aczélminőségű szovjet mannesmann palaczk??]) Szóval ezzel a tákolmánnyal gömbölyűre töltöttem a fekete,50 at-s léxállító tartányomat, majd elégedetten mélyvasútra szálltam hónom alatt kedves gömbömmel. Egész addig gondtalanul olvasgattam a metró végbélillatosító- valamint életörömözönt kínáló banki reklámjait, amig egy súlyos, határozott kéz a vállamra nem tapadt. Nem kellett felnéznem, hiszen sem a rendőrkéz működtetéséhez sem felismeréséhez nem izzó szellemiség, de mégcsak gyakorlat sem kell. Az egyfunkciós rendőrkéz tevékenysége – mint baromfinak az ágreflex – a hurka jellegű ujjak összecsukása vagy a gumiboton, vagy a vállon. Eközben a rendőragy sem tétlenkedik, s a rendőrajkakon felcsendülő mondat ílymód rezegteti a dobhártyát: „akkor mehetünk!” Nos valamelyik tégla (Magyarországon ezekből jelentős túlkészlet halmozódott fel már a világháborúk alatt- nem beszélve az átképzett házbizalmikból,függetlenített KISZ titkárokból,ex-munkásőrökből,ifi-gárdistákból házmesterekből stb.) beköpött, hogy bombát cepelek. Délutánra sikerült egy rendőrkebelben részvétet keltenem, mikor kifejt***em, hogy mivel az osztályharc már nem éleződik- hiszen az főleg az ötvenes években éleződött- most a terrorizmus van a félelemkeltő műsoron. (ez még az ebola,a privatizáció után, de a migrációs púder előtt volt) Márpedig a sok milliárd terrorista közül néhány millió a metrót fogja felrobbantani- ekkor jól jön majd a friss levegő a Duna alatt-melyet a szomszéd kerítéscsövének aktív szenes tisztítója tesz élvezhetően mentessé az olajsártól, hogy mélyre szívjuk a nagyszerű demokrácia szabad levegőjét. Elengedtek, így térjünk vissza FH-ra!
Annál is inkább, hiszen a fedélzeti bourdon-csöves manométer jelezte, hogy a tartány indításra kész! A spriccelési procedúra után a Báró úr kikiáltott: félre a légcsavartól! Nagyon nem kellett kikiálltani, mert a hatalmas, polírozott alumínium légcsavar önmagában is elég fenyegetően nézett ki – mindamellett minden vonatkozásban jóindulatú volt. (elég csak arra gondolni, milyen jovialitással tűrte a Báró úr nagyszerű és bevált ötletének valóra válltását:” fűrészeljünk le a végéből egy arasznyit, ne szántson már annyit szerencsétlen!”, de említhetném sziporkázón működő drótakadálymentesítő funkcióját is!) E pillanattól kezdve az aethert megtöltötte a zenei harmóniák oly sorozata, mely mellett a Berlini Filharmónikusok még akkor is elbújhatott ha Furtwängler vezényelt éppen egy Stokowski-féle D-moll-toccata és fuga átiratot! Kezdetként a sürített levegő hangos koloratúr sivításával disszonánsan, szinte vibrálta az idegeket, az egekig emelve a feszültséget. Majd - még mindig diszharmónikusan - egy-egy hatalmas pöffenet tört elő a mótorból mély basszuskisérettel. A WAGNERi Gesamtkunstwerk kódája szerint azonban közben a többi érzékszerv is részt vett az aktusban: a szemek elhomályosultak, a könnyek előtörtek, amint a koromgazdag ébenfekete kipüffögőgázok felkorbácsolták nemcsak az érzelmeket, de a megszívott benzintől gyorsan kipökött köpetekkel kevert fűport is. A kipüffentő sárgás lángnyelvei a melegedés előrehaladtával egyre kékesebbé váltak. Levegő és föld is remegett ilyenkor már, az égbe szökkenő 350 lóerő a gázfröccsöknél próbálta kitolni a kerekek alól az ékeket. Az igazi ótvarista beállt a süvítő légcsavarszélbe mint ahogy egy Lenin szobor állt be a józan ész által keltett ellenszélbe az Ifjumunkás téren. Ezt követően lassan utat törtek maguknak a harmónikus futamok ahogy melegedett a gép, majd andalító largóval duruzsolni kezdett a mótor. Ámde nem sokáig, hiszen a Báró úr egyetlen kézmozdulatára vad dionüszoszi tutti bömböléssel a gép nekilendült a futónak, melyet melléktémaként besurranó Doppler-effektus, meg hegyitorki echo egészített ki. Azonban az a pancser lakótelepi lumpenproletár feljelentő (nevezzük egyszerűen tisztességes állampolgárnak), aki azt hitte, mostmár végre biztosítva van sörének nyugodt elfogyasztása az UEFA kupa Bayern-München TV-beli rangadója alatt : alaposan tévedett! Ugyanis a Báró úr csak nagyon ritkán hagyta ki a ziccert, hogy ne sturcolja meg a reptér legnépesebb részét! Ekkor a gép filet tépő dübörgése még egyszer felbömbölt a rácsapáskor, s csak ezután ment át a pompás gépzene largóba, s tünt el a messzeségbe a kétfedelű.
(az indítás más nézetből való leírását lásd a „FÖLDGÖMB” c. ujságban!)